V.

Az emberek a pincében hallották a garázskaput reccsenve kinyílni, és ismét becsukódni. Ezután mély csönd következett, amit Menyétszem tört meg. Hogy pontosan mit mondott, az lényegtelen. Kilencven százaléka úgyis lyukat égetett volna mindenféle nyomtatott lapba. A közötte elszórt, lazán összekapcsolt részek adatokat tartalmaztak Simon Templar szüleire, fizikai megjelenésére és tisztán magánéletét illető dolgokra vonatkozóan. A pince levegője gyorsan megfagyott, mikor az állatlan ember közbevágott.

– Nincs értelme az Angyalt szidni – mondta élesen. – A hiba a magáé, Welmont, és ezt remélem tudja is. Miért nem önmagát átkozza?

– Mit fog Z mondani? – kérdezte Welmont, és félelem hangzott fel a szavaiban. – Nem az én hibám volt, Raddon. Fene egye meg, nem tehetek róla. Az utca másik oldaláról a lány pontosan olyan volt, mint Beatrice Avery. Honnan a pokolból tudtam volna? A Parkside Courtból jött ki, és…

– Ezt hagyja későbbre – szakította félbe Raddon türelmetlenül. – Az első dolog, hogy innen ki kell szabadulnunk. Nézze meg, mit tud csinálni az ajtóval, Tyler. Maga többet tud erről az átkozott helyről mint én.

A taxisofőr felkúszott a lépcsőn, és nekifeszült az ajtónak. Megreccsent, de nem mutatott hajlandóságot a kinyílásra.

– Eltorlaszolták – jegyezte meg szükségtelenül. – A zár rossz, és retesz sincs sehol. Az a rohadt alak csinált vele valamit. – Tömören szitkozódott. – Nyavalyás helyzetben vagyunk, he? Mondtam, hogy ne hozzuk azt a rohadt nőt az én garázsomba.

Egyesült erővel nemigen lehetett fellépni az ajtó ellen. A lépcső keskeny, meredek, és csúszós volt, s a vállukat sem tudták használni. Épp ilyen lehetetlen volt két embernek egymás mellett állni. Raddon maga ment fel, és vizsgálta meg az ajtót, a repedésekhez tartva a lámpáját, úgy, hogy a fény kiszűrődött rajta.

– Csak egyféleképen lehet kijutni. Ha le tudjuk vágni az ajtó alsó felét, akkor egy deszkával kiemelhetjük. Ott a sarokban van egy-két palánk. Hozzá is kezdhet, Tyler.

A taxisofőr morgott és káromkodott, de munkához látott. Az ajtó öreg volt, de kemény. Tylernek és Welmontnak, akik felváltva dolgoztak míg Raddon tartotta a zseblámpát, jó félórájába került, hogy keresztül törjenek. Csak zsebkésük volt, és darabokban kellett kivésniük az ajtó alját. Végre Tyler vad rúgással keresztülerőszakolta súlyos bakancsát a nyíláson. Aztán egy deszkát toltak át, és kiemelték az ajtót.

– És ha ránk küldte a zsarukat? – kérdezte a sofőr aggódva. – El fogom veszíteni az engedélyemet! Rohadt bolond voltam, hogy átengedtem a garázsomat.

– Ha Templar a rendőrökért küldött volna, már húsz perce itt lennének – felelt Raddon azonnal. – Az Angyal éppannyira nem akarja a zsaruk beavatkozását, mint mi magunk. De közbelépett a disznó, és el kell majd kapnunk. Indítsa a kocsit, Tyler.

– Várjon egy kicsit – ellenkezett Tyler, míg az ülésébe mászott. – Nem lehet olyan gyorsan. Egy pillanat múlva kint leszek.

Tyler nem járt szerencsével, bár a többi várt. Az önindító, amelyik rendszerint az első alkalommal mozgásba hozta a gépet, most hiába zúgott. Tyler káromkodása csak hozzájárult a fülszaggató zajhoz.

– Talán lemerült az akku – segített Raddon.

A sofőr lemászott az ülésről.

– Marha egy jószág – morogta. – Nem szokott így vacakolni. És nem is hideg.

– Talán nincs benzinje? – próbálkozott Welmont.

– Talán motorja sincs, he? – harsogta Tyler. – Azt hiszi, hogy hülye vagyok? – Kinyitotta a motorháztetőt, és néhány perzselő megjegyzést intézett a taxihoz. – Adjanak valami világosságot is! Azt hiszik, valami átkozott macska vagyok? Ennek ugyan nincs semmi baja. A gyújtás is rendben van. Sehol semmi nem hiányzik. Minden a helyén van…

Újra megpróbált indítani, de ugyanazzal az eredménnyel. A gép valami titokzatos okból forgott, de nem indult meg. Tyler már évek óta taxisofőr volt, és azelőtt autószerelő. A kocsi sajátja volt, és mindig maga javította. Mindent megtett, amire csak gondolni tudott, de eszébe sem jutott, hogy a kipufogócsövet megnézze.

– Elég időt vesztegettünk – mondta Raddon mérgesen. – Érintkezésbe kell lépnem Z-vel…

Észrevette a telefont a sarokban. Szinte véletlen számba ment, hogy meglátta, mert ősi és elaggott autógumik között lógott a falon, és Welmont zseblámpája minden cél nélkül éppen odavilágított. Raddon szeme összeszűkült az aranykeretes csiptető mögött, és a saját lámpájával is a sarokba világított.

– Van vonal abban a telefonban? – kérdezte élesen.

– Mégis mi a fenére gondol? – nézett hátra Tyler indulatosan. – Gondolja hogy nem fizettem a bérleti díjat? Hát persze, hogy van vonal benne!

– Miért nem mondta, hogy itt van? – vágott vissza Raddon. – Már rég használhattam volna. Most talán már túl késő… Hallották mit mondott Templar annak a lánynak, mielőtt elmentek…

A készülékhez ment, rávilágított, és a Scotland Yardot kérte. Mihelyt megvolt a kívánt kapcsolás, erőltetett külföldies kiejtéssel, mély hangon beszélni kezdett.

– Jegyezzék fel ezt gondosan – mondta lassan. – Simon Templar, alias a Z-ember elrabolja Beatrice Averyt a Parkside Courton levő lakásáról.

Visszaakasztotta a kagylót, mielőtt felelhettek volna.

– Na és én? – kiabált a vezető dühösen. – Rohadt jó idegei vannak magának, hogy az én telefonomat használja erre! Lenyomozhatják… Azt hiszi, hogy szeretném, ha mindenféle kérdéseket tennének fel?

– Maga nem tud semmiről semmit – mondta Raddon hidegen. – Nyitva hagyta a garázst, és valaki használta a telefonját. Mit számít ez, maga bolond? Magára nem kenhetnek semmit. Beszélnem kellett a Yarddal. Ha elkapják Templart, a következő két hetet avval fogja tölteni, hogy kimagyarázza a dolgait. A Yard már évek óta szeretné elcsípni, és ha akkor kapják el, mikor éppen Averyt rabolja el, akkor ráhúznak legalább tíz évet.

Újra a készülékhez fordult, és rávilágított. A telefon és a két ember közé állva, úgy, hogy azok ne láthassák az ujjmozdulatait, gyorsan másik számot tárcsázott, és várt. Néhány pillanatig hallgatta a halk berregéseket, aztán egy hang felelt.

– Itt Raddon – mondta tompított hangon. – Valami kisiklott. Nem lehet ma este már mást csinálni. Legjobb, ha a legközelebbire vigyázunk… – Elhallgatott és figyelt. – Jó. A szokott helyen, holnap, mihelyt lehetséges.

Felakasztotta a kagylót, és látta, hogy Welmont különösen néz rá menyétszemeivel.

– Ez Z volt? – kérdezte Welmont.

– Nem, Gandhi – válaszolta Raddon röviden. – Ha készen vannak, mehetünk. Ma már nem tehetünk semmit. Veszélyes lenne mozogni, míg közelebbit nem tudunk Templarról.

Eltűntek – nem eléggé korán ahhoz, hogy Tyler ideges és dühös ne maradt volna.

Simon Templar felkattintotta öngyújtóját, és mélyet lélegzett a rég óhajtott cigarettából. Hallotta a három embert a kövezeten, és aztán csönd ereszkedett rá. Egy párduc könnyed mozdulatával leereszkedett a széles gerendáról, amelyiken kinyújtózva feküdt; a taxi tetejére lépett, és innen a földre ugrott.

Mosoly volt a száján, mialatt leporolta magát. A gerenda, amit a taxi tetejéről olyan könnyen el lehetett érni, szinte hívogatta őt, mikor először felnézett rá. Tudta, hogy Patricia biztos kézzel fogja majd végezni az ő hátralevő feladatát: mielőtt elváltak volna, néhány percnyi komoly beszéde volt a lánnyal. Mert Simon Templar, mielőtt elhagyta volna a pincét, ismét gyorsan gondolkozott. Ez minden útonállónak és a törvénynek egyaránt örökké tartó bánata volt. Nyugtalan agya túlfeszített energiával dolgozva oly tisztán nézett a legközelebbi jövőbe, ami közel állt a gondolatolvasáshoz; máris tervet készített olyan helyzetből, amelyik akkor még jóformán ki sem alakult. De ez az adottság, hogy előre pillanthat a távoli lehetőségek világába, gyakran hagyta hátra lihegő üldözőit, akik reménytelenül lemaradtak az Angyal hurrikánszerű sebessége mögött…

S ez kielégítően megmagyarázta azt, hogy miért volt ő most Mr. Tyler garázsában, s miért porolja, egyáltalán nem kielégítetlenül, az Anderson & Sheppard cégtől kikerült borotvaélesre vasalt nadrágját. Elvigyorodott, amikor eszébe jutott, hogy az eltávozott trió milyen könnyen felfedezhette volna, ha csak egyszer felfelé irányítják a zseblámpájuk sugarát. Nem mintha sokat számított volna: hiszen őnála volt fegyver, míg a többinél nem. Mégis, jó hogy nem fedezték fel. Füle nem kapott el többet a beszélgetésből, mint amit már eddig is tudott, de a szeme jó szolgálatot tett.

Raddon Scotland Yard-i telefonja nem izgatta. Jól ismerve Patriciát, tudta, hogy már rég végzett Beatrice Averyvel, mielőtt a Törvény kivattázott vállai elsötétítenék a Parkside Court bejáratát.

Szeme a második telefonhívásnál használt sokat. Míg fent feküdt a gerendán, a telefont pontosan maga alatt látta… Nevetett, amikor Raddon óvatosságára gondolt. Raddon sose használta volna a telefont, ha az régimódi, tárcsa nélküli készülék lett volna. Nem adhatta meg a számot anélkül, hogy ugyanakkor Welmont és Tyler is meg ne tudja. A tárcsázás más; csak a telefon és a többi közé kellett állnia, hogy ne tudhassák biztosan, milyen számot hívott fel.

De az Angyal, remek madártávlatából, Raddon ujjának minden mozdulatát figyelte; éles füle a vissza-visszacsúszó tárcsa minden mozdulatára ébren ügyelt; emlékezetébe véste a számot, és gondosan eldugta mindenre emlékező agyába. Raddon ujja először a PRS lyukba nyúlt, aztán az ABC-be, aztán ismét a PRS-be. Ez csak egy kapcsolást jelenthetett: PAR, másképpen PARlament. A számokat könnyen megjegyezhette. Raddon a PARlament 5577-et hívta.

Ez a Z-ember telefonszáma! Vagy legalábbis, ezt használja.

Volt útja-módja persze annak, hogy megtudja, kié ez a szám. A telefonkönyvet is elolvashatta volna, de az Angyal sose volt híve ilyen különleges ocsmány munkáknak. Könnyebb utat is választhatott. Mindjárt ki is próbálta. Rögtön feltárcsázta a Parlament 5577-et, és egy füstkarikát fújt a kagylóba, míg várakozott. Hamarosan kapcsolták, és akkor vastag hang szólalt meg:

– Na?

– Magának is, testvér – felelte az Angyal szívélyesen – Mr. Thistlethwaite-tel szeretnék beszélni…

– Mi? Itt nincs ilyen nevű ember – mondta a kövér hang.

– Már bocsánatot kérek, de igen nagydarab ilyen nevű ember van ott – állította az Angyal szilárdan. – A Thistlethwaite és Abernethy cég idősebb társa…

– Itt nem az a cég van, amelyikről maga beszél…

– Nem? Akkor ki az? – kérdezte az Angyal makacsul. – Miféle hülyeség ez, hogy Thistlethwaite és Abernethy telefonját használják, mi? Maga nem a PARlament 5577?

– De igen.

– Hát akkor ne gyerekeskedjünk. Maga Thistlethwaite. Vagy talán Abernethy?

– Egyik se – üvöltötte vissza a vastag hang.

Lecsapta a kagylót, de Simon Templart nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Nem is remélte, hogy a fogása az első alkalomra sikerüljön. Másodszor is felhívta a számot, és várt.

– Ki az?

– Oh, már megint maga az? – kérdezte az Angyal örömmel. – Tata – akarom mondani papa, most már biztos, hogy maga Thistlethwaite. Vagy ha nem, akkor Abernethy. Jól tudom, hogy helyesen tárcsáztam.

– Itt nem a Thistle-hogyishívják és a valaki beszél – dörgött vissza a vastag hang, mert a tulajdonosa biztosan azt a benyomást szerezte, hogy félbolonddal beszél. – Ismét a rossz számot hívta, maga bolond!

– Ha maga a PARlament 5577, akkor maga Thistlethwaite és Abernethy – tartott ki mellette az Angyal. – Azt hiszi, nem tudom?

– Itt Zeidelmann und Co. – hörgött a dühös hang – und fogalmunk sincs, kikről beszél.

– Átkozott legyek! – mondta Simon meglepetten. Akkor én vagyok a pasas aki elszúrta? Ezer bocsánat drága öreg frankfurti. És a Co.-nak is.

Fölakasztotta a kagylót, és míg cigarettája veszélyes szögben emelkedett felfelé, végigfutott a londoni telefonkönyv második kötetén, amelyik egy polcon feküdt. Csak egy Zeidelmann & Co-t ismert, és a címe; Victoria, Bryerby House volt.

Az Angyal megállt egy pillanatra, hogy kiszedje a krumplit a taxi kipufogójából, és míg csöndesen sétált a keskeny utcán, elgondolkozott azon a különös dolgon, hogy egy szerény kis burgonya tehetetlenné teheti az ember egyik nagy mechanikai csodáját. És ugyanakkor a saját megjegyzésre méltó nagy szerencséjére gondolt. Minden kétségen kívül: az őrangyala ma jól dolgozott…